136. MAGYAR JOGÁSZEGYLETI ÉRTEKEZÉSEK. XV. KÖTET. 3. FÜZET. A PÁRBÉRKÉRDÉS MEGOLDÁSA. A MAGYAR JOGÁSZEGYLETBEN 1898 JANUÁR 29-ÉN TARTOTT ELŐADÁS. A rendi alkotmányban gyökerező intézmények a jogegyenlőségnek egész vonalon való érvényre jutása folytán többé-kevésbbé eltüntek minálunk is. Széttörtek a régi, avult formák, megszüntek a kiváltságok s az egyén és egyén között törvény alapján fennállott különbségek. Megvan ugyanis hazánkban a törvény előtt való egyenlőség: egyféle, egységes jogunk van és nincs külön jogot élvező külön osztály s minden állampolgár egyforma viszonyban áll az államegészhez. Abban a vonatkozásban pedig, hogy bizonyos feltételek, bizonyos törvényes kellékek mellett mindenki gyakorolhatja a politikai jogokat: megvan a politikai jogegyenlőség is, míg 1848 előtt a nemes vagy nemnemes osztályhoz való tartozás döntött a felett, hogy ki gyakorolhatja a politikai jogokat? Végül megvan az anyagi, a gazdasági jogegyenlőség is a közteherviselés által, amelynél az aránylagosság elve van megállapítva: aki többet képes, többet fizet. Azonban a rendi alkotmány sokkal rövidebb ideje szünt meg, hogysem minden vonatkozásában, minden elemében felválthatta volna az új, a jobb, a szabadabb rendszer. De nemcsak az idő rövidsége volt az oka ennek, hanem az is, hogy a régivel homlokegyenest ellenkező új alkotmány olyan nagy átalakulást teremtett, oly mélyen belevágott a szerzett jogoknak terjedelmes és féltve őrzött birodalmába, hogy a jogegyenlőség összes consequentiáit óriási rázkódtatások nélkül egyszerre levonni nem lehetett. Évek, évtizedek lassú fejlődése, hosszú, következetes és jól átgondolt munkálkodása kellett tehát, amíg eljutottunk addig is, ahol ma vagyunk. És a rendi alkotmány összes maradványai még most sem tüntek el; ma is van jogrendszerünkben olyan intézmény, amely a rendiségben gyökerezik s amely többé nem e világba való. A multnak ilyen sajnos maradványa, ilyen régi terhe, ilyen kellemetlen öröksége a párbér, amely több száz éve kisért, okoz sok bajt, vitát, félreértést és kellemetlenségét s amelyet, mint a jogszokás szülöttjét, igaz értelme és lényege szerint törvény meg sem határozott soha, meg sem értett a jogszolgáltatás egyetlen foruma is, amely felől még a hazai jogtudomány művelői sincsenek egy véleményen s amelylyel a törvényhozás komolyan nem birt leszámolni mind e mai napig. Pedig elég volt már az eddigi bajokból, eleget kisértett száz esztendőn keresztül az az anomalia, hogy a minden kétséget kizáró, határozott törvényes intézkedéseknek nem lehet érvényt szerezni s nem egy helyen fizetik a párbért az idegen hitfelekezetűek is és járulnak hozzá annak az egyháznak a terheihez is, a melynek a kötelékébe nem tartoznak. Fejtegetéseim során a párbér rövid történetét, irodalmát és judikaturáját fogom először is megismertetni, hogy kapcsolatosan feltárhassam azokat a bajokat, amelyek a párbér-kérdés rendezetlen volta miatt támadtak. A második részben az oroszvári párbérügyet fogom megismertetni, amelyet eddig nem dolgozott fel senki s amely szinte páratlan a maga nemében : száz évig húzódott s a Curia 1897. november 2-án hozott benne itéletet. Végül a harmadik részben azokat a reformeszméket tárgyalom, a melyek szerint a párbér-kérdést meg lehetne oldani. I. RÉSZ. A párbér története, irodalma, judikaturája. Dr. Timon Ákos «A párbér Magyarországon » czímű nagy művében,1 a melyet a történeti résznél alapul veszek, kimutatta, hogy a párbér eredete a keresztyénség kezdetére vezethető vissza s annyi bizonyos, hogy eleinte a hívek önkéntes ajándékozásai (oblationes) voltak az egyház egyetlen jövedelmi forrásai, a melyek azonban később, mikor a lelkészek, a tized elvonása folytán, egyedül reájuk lettek utalva, kötelezőkké (praestatio) s a 11-ik században valóságos egyházközségi adóvá és illetékké váltak. A lelkészek congruájával először a tridenti zsinat foglalkozott s azt 100 aranyban állapította meg, a melyről a püspök tartozott gondoskodni. A lelkészek fizetésének fő jövedelmi forrásául ezen a zsinaton a tizedet és a primitaet jelölték ugyan ki, de tényleg a hivek oblatiói lettek azzá. Nagyságukat az archidiakonok egyházi látogatásairól (visitatio canonica) felvett jegyzőkönyvekben találjuk s a kötelezettség alapját eleinte a laudabilis consuetudo, majd határozott egyesség képezte. A tridenti zsinatnak ezt a rendelkezését, Francziaország kivételével, egész Európában elfogadták. Magyarországon a párbér fejlődésének történetét három korszakra osztom. Az első a keresztyénség felvételétől 1647-ig. a második innen 1791-ig, a harmadik 1791-től napjainkig terjed. Az első korszakban épen olyan fejlődést látunk minálunk is a párbér terén, mint a közegyházban. Szt. László I. Decretuma szól először a hivek oblatióiról, de valami sok jogforrás ebből 1 Dr. Timon Ákos: A párbér Magyarországon jogtörténeti fejlődése és jelen állása szerint. Budapest. Pallas. 1885. |